Hát sziasztok. Itt lenne a következő rész, remélem örültök. Légyszíves komizzatok hogy tudjam hogy tetszik vagy érdekel e titeket mert feleslegesen nem rakom ki a részeket ha senkit se érdekel. Köszönöm a 9 pipát és a 971 oldalmegtekintést. A részt összesen 219 ember látta woow köszönöm :) Remélem tetszik a rész. Ne maradjatok csödnben :)
Ölel titeket Amelia xx
Erin hangja ébresztett.
– Jacqueline Wallace, lesz
szíves kivonszolni a habtestét az ágyból, és megmenteni a félévi átlagát! Az ég
szerelmére, ha hagynám, hogy egy pasi miatt így lenullázódjon a tudományos
előmenetelem, nem győzném hallgatni a prédikálásodat.
Kelletlenül morogtam a paplan
alól, mielőtt kikukucskáltam Erinre.
– Neked mióta van tudományos
előmeneteled?
– Haha! Nagyon vicces.
Fölkelni!
Fintorogtam, de nem mozdultam.
– Az összes többi tárgyból jól
állok. Ebből az egyből miért ne vághatnának meg?
Leesett az álla.
– Tudod te egyáltalán, mit
beszélsz?
Pontosan tudtam. És ugyanúgy
undorodtam a gyávaságomtól, ahogyan Erin – ha nem még jobban. De akkor is
elviselhetetlen volt a gondolat, hogy hetente háromszor egy órán át Leslie
mellett üljek a tanteremben. Nem tudhattam biztosan, mit jelent újonnan
szerzett facérsága a leplezetlen flörtölés vonatkozásában, de bármit jelentett,
nem óhajtottam a saját szememmel látni. Épp elég volt elképzelnem a
részleteket.
Legalább ne forszíroztam
volna, hogy ebben a félévben vegyen föl valami velem közös tárgyat. Amikor
bejelentkeztünk az őszi előadásokra, szóvá tette, minek nekem a közgáz, hiszen
nem kötelező a zenetanári diplomához. Vajon már akkor sejtette, hogy itt ér
véget a kapcsolatunk? Vagy tudta is?
– Nem bírok fölkelni.
– De bírsz, és föl is fogsz. Na, gyerünk, ki az
ágyból! – rántotta le rólam a paplant. – Időben be kell érnem franciára,
különben monsieur bidot agyonnyaggat a passé composé-val. Angolul is nehezen
boldogulok a múlt idővel. Isten a tanúm, hogy en français, hajnali istentudja hánykor
végképp beletörik a bicskám.
Hajszálpontosan kilenckor értem az előadóteremhez,
abban a tudatban, hogy a szokás szerint időben érkező Leslie már odabent ül a
tágas, lejtős előadóban. Besurrantam a hátsó ajtón, és rögtön kiszúrtam őt a
hatodik sor közepén. A jobb oldalán egy üres hely – az enyém. Dr. Heller a
második tanítási héten körbeadott egy ülésrendet, amelyet a jelenlét
ellenőrzésére használt, és pontokat osztogatott a részvételért. Elhatároztam,
hogy előadás után beszélek vele, mert többé semmi szín alatt nem ülhettem oda.
Tekintetemmel végigpásztáztam a hátsó sorokat. Két
üres hely maradt. Az egyik három sorral lejjebb, egy állát tenyerébe támasztó,
leginkább szunyáló srác és egy félliteres starbucksos pohárból iszogató lány
között, aki ráadásul megállás nélkül locsogott a szomszédjával. A másik üres
hely az utolsó sorban kínálkozott, egy srác mellett, aki láthatólag épp firkált
valamit a tankönyve margójára. Éppen akkor fordultam abba az irányba, amikor a
tanár a lenti oldalajtón belépett, és a rajzművész fölemelte a fejét, hogy
előre nézzen. Dermedten ismertem föl két nappal azelőtti megmentőmet. Ha tudtam
volna mozogni, biztosan hátraarcot csinálok, és kimenekülök a teremből.
Azonnal megrohantak a támadás képei. A
kiszolgáltatottság. A rémület. A megalázottság. Egész éjszaka összekuporodva sírtam
az ágyban, örültem, hogy Erin azt sms-ezte, Ben-el alszik. Erin elől egyelőre
elhallgattam, mit művelt Dan, részben azért, mert tudtam, hogy felelősnek
tartaná magát, hiszen ő beszélt rá a bulizásra, és engedett azután egyedül
elmenni, részben meg azért, mert szerettem volna elfelejteni, hogy egyáltalán
megtörtént.
– Amint mindenki talál ülőhelyet, kezdhetünk –
rázott föl kábulatomból a professzor kijelentése, merthogy egyedül én
álldogáltam.
Odanyargaltam a locsifecsi lány meg az
álomkóros srác közötti üres székhez.
A lány rám pillantott, de véletlenül sem
szakította félbe vallomását arról, hogy becsiccsentett a hétvégén, és hol és
kivel. A srác épp csak annyira nyitotta ki a szemét, hogy észlelje felbukkanásomat,
amikor becsúsztam kettejük közé, a padlóhoz csavarozott székre, de egyébként
nem mozdult.
– Foglalt ez a hely? – érdeklődtem
tőle suttogva.
Megrázta a fejét.
– Az volt – motyogta –, de a
csajszi lemorzsolódott. Vagy csak már nem jár. Vagy mit tudom én.
Megkönnyebbülten húztam elő egy
spirálfüzetet a tatyómból. Igyekeztem nem nézni Leslie-re, de a székek
elrendezése miatt ehhez némi erőfeszítés kellett. Gondosan belőtt, barnás-szőke
hajával és az ismerős, simára vasalt, legombolós nyakú ingével magára vonta a
tekintetemet, valahányszor megmoccant. Tudtam, milyen hatást gyakorol az a zöld
skót kockás ing a lélegzetelállító kék szemével együtt. Kilencedik óta
ismertem. Figyeltem, hogyan változott a mindennap kosaras sortban és
edzőcipőben járó kisfiúból azzá az elegáns fiatalemberré, aki vasaltatta a
méretre igazítod ingeit, csakis kifényesített cipőt hordott, és mindig úgy
nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le. Nemegyszer láttam,
hogy a tanárnők forgolódtak utána, amikor elhaladt mellettük, azután elkapták
bámuló tekintetüket tökéletes, de számukra elérhetetlen alakjáról.
A középiskola utolsó előtti évében
együtt jártunk emelt szintű angolra. Az első órától kezdve stírölt, felém
villantotta gödröcskés mosolyát, mielőtt helyet foglalt, hívott a tanulókörébe,
érdeklődött a hétvégi programom felől – amibe végül ő is belekerült. Még sosem
szálltak rám ilyen magabiztosan. Évfolyamtitkár volt, így mindenki ismerte, ő
pedig különösen törekedett arra, hogy mindenkit megismerjen. Sportolóként a
baseballcsapatban tündökölt. Diákként tanulmányi eredményével a legjobb tíz
százalékba tartozott. A vitakör tagjaként lehengerlő érveléséről és
verhetetlenségéről vált híressé.
A pasimként türelmesen és figyelmesen
bánt velem, soha nem erőltetett, sürgetett. Születésnapról, évfordulóról soha
nem feledkezett meg. Nem ébresztett bennem a kettőnket illető szándékaival
kapcsolatos kétséget. Amint komolyra fordult a kapcsolatunk, megváltoztatta a
nevemet – és velem együtt mindenki követte a példáját.
– Te vagy az én Jackie-m –
ezzel Kennedy elnök feleségére utalt.
Bálványozta a néhai
elnököt, akivel csak névrokonságban se állt. A szülei elég furán politizáltak,
és még abban sem tudtak egyetértésre jutni. A húga a republikánus Reaganről, az
öccse a demokrata Carterről kapta a nevét.
Három év telt el azóta,
hogy búcsút mondhattam a Jacqueline nevemnek, és naponta küzdöttem, hogy
visszanyerjem lényemnek azt az eredeti részét, amit Leslie miatt félretettem.
Másról is lemondtam, talán fontosabb dolgokról is, de egyedül ezt szerezhettem
vissza.
~
**** ~
Mivel ötven percen át
egyfolytában azon fáradoztam, hogy ne bámuljam Lesliet, az előző két hétben
pedig kihagytam az előadást, az agyam lelassult, és megtagadta az
együttműködést. Az óra végén rádöbbentem, hogy nem sokat fogtam föl az
elhangzottakból.
Dr. Heller után mentem a
szobájába, végigfuttattam magamban az eszközöket, amelyekkel arra indíthatom
őt, hogy adjon nekem esélyt. Eddig a pillanatig nem érdekelt a bukás. Most,
hogy lehetségesből valószínűvé vált, megrémített. Még egyetlen tárgyból sem
buktam meg. Mit mondjak a szüleimnek és a mentoromnak? Ez az elégtelen az egész
hátralévő életemen nyomot hagy.
– Rendben, Ms. Wallace! –
Dr. Heller viharvert aktatáskájából elővett egy tankönyvet meg egy rendezetlen
köteg jegyzetet, és úgy járt-kelt a szobájában, mintha én ott sem lennék. –
Adja elő az ügyét!
Megköszörültem a torkomat.
– Az ügyemet?
Fáradtan lesett rám a
szemüvege fölött.
– Két egymás utáni héten
távol maradt az óráról, ezzel a negyedévi zárthelyi dolgozatról is, és ma ismét
mulasztott. Feltételezem, hogy azért áll itt a szobámban, mert elő kíván adni
valamiféle indoklást, miért ne buktassam meg makrogazdaságtanból. – Sóhajtott,
a polcra helyezte a tankönyvet. – Mindig azt hiszem, hogy már az összes
változatot hallottam, mégis újra és újra sikerül meglepniük. Úgyhogy halljuk!
Nem érek rá egész nap, és gyanítom, hogy maga sem.
Nyeltem egyet.
– Ma nem hiányoztam az
óráról, csak másik sorban ültem.
Bólintott.
– Ezt elhiszem magának,
elvégre az előadás végén megkeresett. A mai részvételt tehát jóváírom, ez
körülbelül egy negyed osztályzatnyi javítást jelent. Így is marad hat hiányzása
és egy nullás negyedévi zárthelyije.
Úristen! Mintha kihúzták
volna a dugót, teljes összevisszaságban dőltek belőlem a mentségek és a
felismerések.
– A barátom szakított
velem, és jár erre az előadásra, és ránézni sem bírok, nemhogy leülni mellé…
Jaj, istenem, kihagytam a negyedévi zéhát. Meg fogok bukni. Soha életemben nem
buktam meg semmiből.-
Nem mintha ez a szöveg nem
lett volna halálkínos, de ráadásul könnyek szöktek a szemembe, és kibuggyantak.
Az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan fölzokogjak, a prof íróasztalát
bámultam, nem bírtam szembesülni a megvető kifejezéssel, amelyet az arcára
képzeltem.
A sóhaját hallottam, és
ezzel egyidejűleg egy papír zsebkendő jelent meg a látóteremben.
– Szerencsés napot fogott
ki, Ms. Wallace.
Elvettem a papírzsepit, és
az arcomhoz nyomkodtam, közben óvatosan dr. Hellerre sandítottam.
– Véletlenül van egy
lányom, aki alig valamicskével fiatalabb magánál. Nemrégiben komisz kis
szakítást vészelt át. Az én éles eszű, színjeles tanulóm érzelmi ronccsá
változott, kizárólag sírt, aludt, majd megint sírt, körülbelül két héten át.
Azután észhez tért, és úgy döntött, hogy semmiféle fiú nem fogja tönkretenni az
ő tanulmányi eredményét. A lányomra való tekintettel adok magának egy
lehetőséget. Egyet. Ha elszúrja, a félév végén olyan jegyet kap, amilyet
érdemel. Értjük egymást?
További
könnyontás közben bólintottam.
– Helyes. – A
professzor úr feszélyezetten mocorgott, és újabb zsepit nyújtott felém. – Jaj,
az ég szerelmére… ahogy a lányomnak is mondtam, nincs az a fiú a
földkerekségen, akiért érdemes ennyit szenvedni. Én csak tudom, én is voltam
fiú. – Valamit firkantott egy cédulára, és a kezembe nyomta. – Tessék, a
korrepetitorom, Edward Styles e-mail címe. Ha nem ismeri a kiegészítő
csoportfoglalkozásait, ajánlom, hogy sürgősen ismerkedjék meg velük.
Kétségkívül rászorul némi különórára is. A fiatalember két éve kiváló diákom
volt, azóta segít nekem. Majd tájékoztatom őt, hogy milyen munkát várok magától
a negyedévi zárthelyi pótlására.
Ismét sikerült
megúsznom a zokogást, mialatt megköszöntem neki, és azt hittem, mindjárt megüti
a guta, annyira kínosan érezte magát.
– Na jól van,
jól van, nincs mit. – Előhúzta az ülésrendet. – Mutassa meg, hol fog ülni
mostantól, hogy megkaphassa azokat a negyed pontokat a részvételért.
Ráböktem az új
helyemre, és beírta a nevemet a négyzetbe.
Kaptam egy sanszot. Most
már csak föl kellett vennem a kapcsolatot ezzel a Edwardal, azután beadnom
egy házi dogát. De vajon az milyen nehéz lesz?
~****~
A diákközpontban a
Starbucksnál nevetségesen hosszú sor kígyózott, de esett, és nem volt kedvem
bőrig ázni, hogy átmenjek az utca túloldalán, épp a campus határán kívül működő
családi kávézóba a koffeinadagomért, mielőtt elkezdődik a délutáni órám. Ettől
függetlenül minden bizonnyal ott találtam volna Lesliet, mert ebéd után szinte
mindennap oda jártunk. Elvi megfontolásból még akkor is kerülte a Starbuckshoz
hasonló „üzletláncszörnyetegeket”, ha jobb kávét kínáltak.
– Nem létezik, hogy időben
átérjek a campus túlsó végére, ha itt kivárom a soromat – morgolódott bosszúsan
Erin, és kihajolt, hogy ellenőrizze, hányan állnak előttünk. – Kilencen vannak.
Kilencen! És öten várnak innivalóra! Honnan a fenéből került elő ez a tömeg?
Az előttünk álló srác
rosszallóan sandított hátra. Erin ugyanúgy ráncolta a homlokát, én meg
összeszorítottam az ajkamat, nehogy elröhögjem magam.
– Biztos mind
koffeinfüggők, mint mi – véltem.
– Ja – dohogott Erin,
azután megfogta a karomat. – Majdnem elfelejtettem: hallottad, mi történt
szombat este Danal?
Görcsbe rándult a gyomrom.
Az este, amelyet egyszerűen el akartam felejteni, nem hagyott nyugtot nekem.
Megráztam a fejemet.
– Elkapták a kolesz
mögötti parkolóban. Pár fickó a tárcáját akarta. Azt mondta, alighanem
hajléktalanok, persze mit is várhat az ember egy nagyváros kellős közepére
telepített campusban. Semmit sem kaptak a rohadékok, de Dan képét baromira
kidekorálták. Egyébként – hajolt közelebb Erin – egy kicsivel dögösebb így.
Grrrr. Nehogy mindjárt dorombolni kezdjek.
Rosszullét kerülgetett,
némán álltam, és érdeklődést színleltem ahelyett, hogy megcáfoltam volna Dan
verzióját, amellyel a cipóra vert képéhez vezető eseményeket tálalta.
– Hát ez gáz. Muszáj
bedobnom egy Rockstart, különben lemegyek alfába politológiaórán. Nem késhetek
el, röpdogát írunk. Viszlát gálya után!
Gyorsan megölelt, és
elsietett.
Előrébb araszoltam a
sorban, gondolataim már ezredszer terelődtek a szombat estére. Még most sem
bírtam megszabadulni a kiszolgáltatottság érzésétől. Nem mintha nem tudtam
volna mindig is, hogy a fiúk erősebbek. Leslie számtalanszor kapott a karjába,
egyszer a vállára dobott, és fölszaladt velem a lépcsőn, én meg fejjel lefelé
lógva, kacagva kapaszkodtam a vállába. Könnyedén kinyitott befőttesüvegeket,
amikkel én nem boldogultam, tologatott bútorokat, amiket én alig tudtam
megmozdítani. Erőfölénye nyilvánvalóan megmutatkozott, amikor föltámaszkodott
rajtam, és kitapogattam kőkemény bicepszét.
Két héttel ezelőtt kitépte
a szívemet, és még soha nem éreztem magam ennyire összetörtnek, ennyire
üresnek. De fizikai erőt soha nem alkalmazott velem szemben.
Nem, az Dan
volt. Dan, a campus szívtiprója, akinek nem okozott gondot, hogy lányokat
találjon magának. Az a srác, aki soha a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy
bántani tud és fog, vagy hogy egyáltalán észrevett azon kívül, hogy Leslie
barátnője vagyok. Hibáztathattam volna a szeszt… de nem, az alkohol csak a
gátlásokat oldja föl, nem szabadít el bűnös erőszakot olyasvalakiben, akiben
addig nem volt.
– Tessék!
Magamhoz
tértem merengésemből, és fölnéztem, hogy bemondjam a szokásos rendelést,
csakhogy a pult mögött a szombat esti srác állt. Az a srác, aki mellé nem ültem
le a ma délelőtti közgázon. Kitátottam a számat, de semmi sem jött ki rajta. És
ahogy délelőtt, most is megrohantak a szombat esti emlékek. Fölhevült az arcom,
ahogy visszaemlékeztem, milyen helyzetben voltam akkor, mit láthatott
nyilvánvalóan a srác, mielőtt közbeavatkozott, milyen ostoba libának tarthat
engem.
Igaz, akkor
azt mondta, nem az én hibám volt.
És a nevemen
szólított. Azon a néven, amelyet most már tizenhat napja nem használtam.
Miután a
másodperc törtrészéig hiába fohászkodtam azért, hogy ne emlékezzen rám,
viszonoztam átható tekintetét, és láttam, hogy pontosan emlékszik. Minden
halálkínos részletre. Égett az arcom.
– Eldöntötted,
mit adhatok? – rántott ki kérdésével tétovázásomból. Higgadtan csengett a
hangja, de éreztem a hátam mögötti vásárlók türelmetlen idegeskedését.
– Egy nagy
caffe americanót kérek – feleltem olyan motyogva, hogy félig-meddig arra
számítottam, megismételteti velem.
De megjelölte
a papírpoharat, és ekkor vettem észre a kézfejére tekert két-három réteg vékony
fehér gézt. Továbbította a poharat az italmérőnek, és beütötte a rendelést,
miközben átadtam neki a kártyámat.
– Hogy vagy? – kérdezte látszólag hanyagul, pedig kettőnk
között nagyon is jelentőségteljes volt a dolog. Lehúzta a kártyámat, és a
nyugtával együtt visszaadta.
– Kösz, jól.
A bal kezén is
látszottak karcolások, de semmi komolyabb horzsolás. Ahogy elvettem a kártyát
meg a blokkot, az ujjai az enyémekhez súrlódtak.
– Köszi! –
rántottam vissza a kezemet.
Elkerekedett a
szeme, de nem szólt többet.
– Én egy extra
nagy caramel macchiatót szeretnék, simán, hab nélkül – diktálta a rendelést a
hátam mögött türelmetlenkedő lány, nem ért ugyan hozzám, de feszélyezően
benyomult a személyes terembe.
A srác
állkapcsa alig észrevehetően megfeszült, ahogy tekintete átvándorolt rólam a
lányra. Megjelölte a poharat, szűkszavúan közölte a fizetendő összeget, és
ahogy elléptem onnan, ismét rám villant a szeme. Nem tudom, azután is rám
nézett-e. A pult másik végén megvártam a kávémat, majd elsiettem, nem vesződtem
a szokásos hozzácsorgatott tejjel meg három tasak cukorral.
A
közgazdaságtan alapkurzus, ezért rengetegen vették föl, nagyjából kétszázan.
Abban a hat hétben, ami az őszi félévből még hátravan, ennyi ember között simán
elkerülhettem a szemkontaktust két sráccal, nem?