2014. január 9., csütörtök

2. Fejezet

Hát sziasztok.  Itt lenne a következő rész, remélem örültök. Légyszíves  komizzatok hogy tudjam hogy tetszik vagy érdekel e titeket mert feleslegesen nem rakom ki a részeket ha senkit se érdekel. Köszönöm a 9 pipát és a  971 oldalmegtekintést. A részt összesen 219 ember látta woow köszönöm :) Remélem tetszik a rész. Ne maradjatok csödnben :)
Ölel titeket Amelia xx


Erin hangja ébresztett.
– Jacqueline Wallace, lesz szíves kivonszolni a habtestét az ágyból, és megmenteni a félévi átlagát! Az ég szerelmére, ha hagynám, hogy egy pasi miatt így lenullázódjon a tudományos előmenetelem, nem győzném hallgatni a prédikálásodat.
Kelletlenül morogtam a paplan alól, mielőtt kikukucskáltam Erinre.
– Neked mióta van tudományos előmeneteled?
– Haha! Nagyon vicces. Fölkelni!
Fintorogtam, de nem mozdultam.
– Az összes többi tárgyból jól állok. Ebből az egyből miért ne vághatnának meg?
Leesett az álla.
– Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?
Pontosan tudtam. És ugyanúgy undorodtam a gyávaságomtól, ahogyan Erin – ha nem még jobban. De akkor is elviselhetetlen volt a gondolat, hogy hetente háromszor egy órán át Leslie mellett üljek a tanteremben. Nem tudhattam biztosan, mit jelent újonnan szerzett facérsága a leplezetlen flörtölés vonatkozásában, de bármit jelentett, nem óhajtottam a saját szememmel látni. Épp elég volt elképzelnem a részleteket.
Legalább ne forszíroztam volna, hogy ebben a félévben vegyen föl valami velem közös tárgyat. Amikor bejelentkeztünk az őszi előadásokra, szóvá tette, minek nekem a közgáz, hiszen nem kötelező a zenetanári diplomához. Vajon már akkor sejtette, hogy itt ér véget a kapcsolatunk? Vagy tudta is?
– Nem bírok fölkelni.
– De bírsz, és föl is fogsz. Na, gyerünk, ki az ágyból! – rántotta le rólam a paplant. – Időben be kell érnem franciára, különben monsieur bidot agyonnyaggat a passé composé-val. Angolul is nehezen boldogulok a múlt idővel. Isten a tanúm, hogy en français, hajnali istentudja hánykor végképp beletörik a bicskám.
Hajszálpontosan kilenckor értem az előadóteremhez, abban a tudatban, hogy a szokás szerint időben érkező Leslie már odabent ül a tágas, lejtős előadóban. Besurrantam a hátsó ajtón, és rögtön kiszúrtam őt a hatodik sor közepén. A jobb oldalán egy üres hely – az enyém. Dr. Heller a második tanítási héten körbeadott egy ülésrendet, amelyet a jelenlét ellenőrzésére használt, és pontokat osztogatott a részvételért. Elhatároztam, hogy előadás után beszélek vele, mert többé semmi szín alatt nem ülhettem oda.
Tekintetemmel végigpásztáztam a hátsó sorokat. Két üres hely maradt. Az egyik három sorral lejjebb, egy állát tenyerébe támasztó, leginkább szunyáló srác és egy félliteres starbucksos pohárból iszogató lány között, aki ráadásul megállás nélkül locsogott a szomszédjával. A másik üres hely az utolsó sorban kínálkozott, egy srác mellett, aki láthatólag épp firkált valamit a tankönyve margójára. Éppen akkor fordultam abba az irányba, amikor a tanár a lenti oldalajtón belépett, és a rajzművész fölemelte a fejét, hogy előre nézzen. Dermedten ismertem föl két nappal azelőtti megmentőmet. Ha tudtam volna mozogni, biztosan hátraarcot csinálok, és kimenekülök a teremből.
Azonnal megrohantak a támadás képei. A kiszolgáltatottság. A rémület. A megalázottság. Egész éjszaka összekuporodva sírtam az ágyban, örültem, hogy Erin azt sms-ezte, Ben-el alszik. Erin elől egyelőre elhallgattam, mit művelt Dan, részben azért, mert tudtam, hogy felelősnek tartaná magát, hiszen ő beszélt rá a bulizásra, és engedett azután egyedül elmenni, részben meg azért, mert szerettem volna elfelejteni, hogy egyáltalán megtörtént.
– Amint mindenki talál ülőhelyet, kezdhetünk – rázott föl kábulatomból a professzor kijelentése, merthogy egyedül én álldogáltam.  
Odanyargaltam a locsifecsi lány meg az álomkóros srác közötti üres székhez.
A lány rám pillantott, de véletlenül sem szakította félbe vallomását arról, hogy becsiccsentett a hétvégén, és hol és kivel. A srác épp csak annyira nyitotta ki a szemét, hogy észlelje felbukkanásomat, amikor becsúsztam kettejük közé, a padlóhoz csavarozott székre, de egyébként nem mozdult.
– Foglalt ez a hely? – érdeklődtem tőle suttogva.
Megrázta a fejét.
– Az volt – motyogta –, de a csajszi lemorzsolódott. Vagy csak már nem jár. Vagy mit tudom én.
Megkönnyebbülten húztam elő egy spirálfüzetet a tatyómból. Igyekeztem nem nézni Leslie-re, de a székek elrendezése miatt ehhez némi erőfeszítés kellett. Gondosan belőtt, barnás-szőke hajával és az ismerős, simára vasalt, legombolós nyakú ingével magára vonta a tekintetemet, valahányszor megmoccant. Tudtam, milyen hatást gyakorol az a zöld skót kockás ing a lélegzetelállító kék szemével együtt. Kilencedik óta ismertem. Figyeltem, hogyan változott a mindennap kosaras sortban és edzőcipőben járó kisfiúból azzá az elegáns fiatalemberré, aki vasaltatta a méretre igazítod ingeit, csakis kifényesített cipőt hordott, és mindig úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le. Nemegyszer láttam, hogy a tanárnők forgolódtak utána, amikor elhaladt mellettük, azután elkapták bámuló tekintetüket tökéletes, de számukra elérhetetlen alakjáról.
A középiskola utolsó előtti évében együtt jártunk emelt szintű angolra. Az első órától kezdve stírölt, felém villantotta gödröcskés mosolyát, mielőtt helyet foglalt, hívott a tanulókörébe, érdeklődött a hétvégi programom felől – amibe végül ő is belekerült. Még sosem szálltak rám ilyen magabiztosan. Évfolyamtitkár volt, így mindenki ismerte, ő pedig különösen törekedett arra, hogy mindenkit megismerjen. Sportolóként a baseballcsapatban tündökölt. Diákként tanulmányi eredményével a legjobb tíz százalékba tartozott. A vitakör tagjaként lehengerlő érveléséről és verhetetlenségéről vált híressé.
A pasimként türelmesen és figyelmesen bánt velem, soha nem erőltetett, sürgetett. Születésnapról, évfordulóról soha nem feledkezett meg. Nem ébresztett bennem a kettőnket illető szándékaival kapcsolatos kétséget. Amint komolyra fordult a kapcsolatunk, megváltoztatta a nevemet – és velem együtt mindenki követte a példáját.
– Te vagy az én Jackie-m – ezzel Kennedy elnök feleségére utalt.
Bálványozta a néhai elnököt, akivel csak névrokonságban se állt. A szülei elég furán politizáltak, és még abban sem tudtak egyetértésre jutni. A húga a republikánus Reaganről, az öccse a demokrata Carterről kapta a nevét.
Három év telt el azóta, hogy búcsút mondhattam a Jacqueline nevemnek, és naponta küzdöttem, hogy visszanyerjem lényemnek azt az eredeti részét, amit Leslie miatt félretettem. Másról is lemondtam, talán fontosabb dolgokról is, de egyedül ezt szerezhettem vissza.
                                                                       
                                                                              ~ **** ~

Mivel ötven percen át egyfolytában azon fáradoztam, hogy ne bámuljam Lesliet, az előző két hétben pedig kihagytam az előadást, az agyam lelassult, és megtagadta az együttműködést. Az óra végén rádöbbentem, hogy nem sokat fogtam föl az elhangzottakból.
Dr. Heller után mentem a szobájába, végigfuttattam magamban az eszközöket, amelyekkel arra indíthatom őt, hogy adjon nekem esélyt. Eddig a pillanatig nem érdekelt a bukás. Most, hogy lehetségesből valószínűvé vált, megrémített. Még egyetlen tárgyból sem buktam meg. Mit mondjak a szüleimnek és a mentoromnak? Ez az elégtelen az egész hátralévő életemen nyomot hagy.
– Rendben, Ms. Wallace! – Dr. Heller viharvert aktatáskájából elővett egy tankönyvet meg egy rendezetlen köteg jegyzetet, és úgy járt-kelt a szobájában, mintha én ott sem lennék. – Adja elő az ügyét!
Megköszörültem a torkomat.
– Az ügyemet?
Fáradtan lesett rám a szemüvege fölött.
– Két egymás utáni héten távol maradt az óráról, ezzel a negyedévi zárthelyi dolgozatról is, és ma ismét mulasztott. Feltételezem, hogy azért áll itt a szobámban, mert elő kíván adni valamiféle indoklást, miért ne buktassam meg makrogazdaságtanból. – Sóhajtott, a polcra helyezte a tankönyvet. – Mindig azt hiszem, hogy már az összes változatot hallottam, mégis újra és újra sikerül meglepniük. Úgyhogy halljuk! Nem érek rá egész nap, és gyanítom, hogy maga sem.
Nyeltem egyet.
– Ma nem hiányoztam az óráról, csak másik sorban ültem.
Bólintott.
– Ezt elhiszem magának, elvégre az előadás végén megkeresett. A mai részvételt tehát jóváírom, ez körülbelül egy negyed osztályzatnyi javítást jelent. Így is marad hat hiányzása és egy nullás negyedévi zárthelyije.
Úristen! Mintha kihúzták volna a dugót, teljes összevisszaságban dőltek belőlem a mentségek és a felismerések.
– A barátom szakított velem, és jár erre az előadásra, és ránézni sem bírok, nemhogy leülni mellé… Jaj, istenem, kihagytam a negyedévi zéhát. Meg fogok bukni. Soha életemben nem buktam meg semmiből.-
Nem mintha ez a szöveg nem lett volna halálkínos, de ráadásul könnyek szöktek a szemembe, és kibuggyantak. Az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan fölzokogjak, a prof íróasztalát bámultam, nem bírtam szembesülni a megvető kifejezéssel, amelyet az arcára képzeltem.
A sóhaját hallottam, és ezzel egyidejűleg egy papír zsebkendő jelent meg a látóteremben.
– Szerencsés napot fogott ki, Ms. Wallace.
Elvettem a papírzsepit, és az arcomhoz nyomkodtam, közben óvatosan dr. Hellerre sandítottam.
– Véletlenül van egy lányom, aki alig valamicskével fiatalabb magánál. Nemrégiben komisz kis szakítást vészelt át. Az én éles eszű, színjeles tanulóm érzelmi ronccsá változott, kizárólag sírt, aludt, majd megint sírt, körülbelül két héten át. Azután észhez tért, és úgy döntött, hogy semmiféle fiú nem fogja tönkretenni az ő tanulmányi eredményét. A lányomra való tekintettel adok magának egy lehetőséget. Egyet. Ha elszúrja, a félév végén olyan jegyet kap, amilyet érdemel. Értjük egymást?
További könnyontás közben bólintottam.
– Helyes. – A professzor úr feszélyezetten mocorgott, és újabb zsepit nyújtott felém. – Jaj, az ég szerelmére… ahogy a lányomnak is mondtam, nincs az a fiú a földkerekségen, akiért érdemes ennyit szenvedni. Én csak tudom, én is voltam fiú. – Valamit firkantott egy cédulára, és a kezembe nyomta. – Tessék, a korrepetitorom, Edward Styles e-mail címe. Ha nem ismeri a kiegészítő csoportfoglalkozásait, ajánlom, hogy sürgősen ismerkedjék meg velük. Kétségkívül rászorul némi különórára is. A fiatalember két éve kiváló diákom volt, azóta segít nekem. Majd tájékoztatom őt, hogy milyen munkát várok magától a negyedévi zárthelyi pótlására.
Ismét sikerült megúsznom a zokogást, mialatt megköszöntem neki, és azt hittem, mindjárt megüti a guta, annyira kínosan érezte magát.
– Na jól van, jól van, nincs mit. – Előhúzta az ülésrendet. – Mutassa meg, hol fog ülni mostantól, hogy megkaphassa azokat a negyed pontokat a részvételért.
Ráböktem az új helyemre, és beírta a nevemet a négyzetbe.
Kaptam egy sanszot. Most már csak föl kellett vennem a kapcsolatot ezzel a Edwardal, azután beadnom egy házi dogát. De vajon az milyen nehéz lesz?

~****~

A diákközpontban a Starbucksnál nevetségesen hosszú sor kígyózott, de esett, és nem volt kedvem bőrig ázni, hogy átmenjek az utca túloldalán, épp a campus határán kívül működő családi kávézóba a koffeinadagomért, mielőtt elkezdődik a délutáni órám. Ettől függetlenül minden bizonnyal ott találtam volna Lesliet, mert ebéd után szinte mindennap oda jártunk. Elvi megfontolásból még akkor is kerülte a Starbuckshoz hasonló „üzletláncszörnyetegeket”, ha jobb kávét kínáltak.
– Nem létezik, hogy időben átérjek a campus túlsó végére, ha itt kivárom a soromat – morgolódott bosszúsan Erin, és kihajolt, hogy ellenőrizze, hányan állnak előttünk. – Kilencen vannak. Kilencen! És öten várnak innivalóra! Honnan a fenéből került elő ez a tömeg?
Az előttünk álló srác rosszallóan sandított hátra. Erin ugyanúgy ráncolta a homlokát, én meg összeszorítottam az ajkamat, nehogy elröhögjem magam.
– Biztos mind koffeinfüggők, mint mi – véltem.
– Ja – dohogott Erin, azután megfogta a karomat. – Majdnem elfelejtettem: hallottad, mi történt szombat este Danal?
Görcsbe rándult a gyomrom. Az este, amelyet egyszerűen el akartam felejteni, nem hagyott nyugtot nekem. Megráztam a fejemet.
– Elkapták a kolesz mögötti parkolóban. Pár fickó a tárcáját akarta. Azt mondta, alighanem hajléktalanok, persze mit is várhat az ember egy nagyváros kellős közepére telepített campusban. Semmit sem kaptak a rohadékok, de Dan képét baromira kidekorálták. Egyébként – hajolt közelebb Erin – egy kicsivel dögösebb így. Grrrr. Nehogy mindjárt dorombolni kezdjek.
Rosszullét kerülgetett, némán álltam, és érdeklődést színleltem ahelyett, hogy megcáfoltam volna Dan verzióját, amellyel a cipóra vert képéhez vezető eseményeket tálalta.
– Hát ez gáz. Muszáj bedobnom egy Rockstart, különben lemegyek alfába politológiaórán. Nem késhetek el, röpdogát írunk. Viszlát gálya után!
Gyorsan megölelt, és elsietett.
Előrébb araszoltam a sorban, gondolataim már ezredszer terelődtek a szombat estére. Még most sem bírtam megszabadulni a kiszolgáltatottság érzésétől. Nem mintha nem tudtam volna mindig is, hogy a fiúk erősebbek. Leslie számtalanszor kapott a karjába, egyszer a vállára dobott, és fölszaladt velem a lépcsőn, én meg fejjel lefelé lógva, kacagva kapaszkodtam a vállába. Könnyedén kinyitott befőttesüvegeket, amikkel én nem boldogultam, tologatott bútorokat, amiket én alig tudtam megmozdítani. Erőfölénye nyilvánvalóan megmutatkozott, amikor föltámaszkodott rajtam, és kitapogattam kőkemény bicepszét.
Két héttel ezelőtt kitépte a szívemet, és még soha nem éreztem magam ennyire összetörtnek, ennyire üresnek. De fizikai erőt soha nem alkalmazott velem szemben.
Nem, az Dan volt. Dan, a campus szívtiprója, akinek nem okozott gondot, hogy lányokat találjon magának. Az a srác, aki soha a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy bántani tud és fog, vagy hogy egyáltalán észrevett azon kívül, hogy Leslie barátnője vagyok. Hibáztathattam volna a szeszt… de nem, az alkohol csak a gátlásokat oldja föl, nem szabadít el bűnös erőszakot olyasvalakiben, akiben addig nem volt.
– Tessék!
Magamhoz tértem merengésemből, és fölnéztem, hogy bemondjam a szokásos rendelést, csakhogy a pult mögött a szombat esti srác állt. Az a srác, aki mellé nem ültem le a ma délelőtti közgázon. Kitátottam a számat, de semmi sem jött ki rajta. És ahogy délelőtt, most is megrohantak a szombat esti emlékek. Fölhevült az arcom, ahogy visszaemlékeztem, milyen helyzetben voltam akkor, mit láthatott nyilvánvalóan a srác, mielőtt közbeavatkozott, milyen ostoba libának tarthat engem.
Igaz, akkor azt mondta, nem az én hibám volt.
És a nevemen szólított. Azon a néven, amelyet most már tizenhat napja nem használtam.
Miután a másodperc törtrészéig hiába fohászkodtam azért, hogy ne emlékezzen rám, viszonoztam átható tekintetét, és láttam, hogy pontosan emlékszik. Minden halálkínos részletre. Égett az arcom.
– Eldöntötted, mit adhatok? – rántott ki kérdésével tétovázásomból. Higgadtan csengett a hangja, de éreztem a hátam mögötti vásárlók türelmetlen idegeskedését.
– Egy nagy caffe americanót kérek – feleltem olyan motyogva, hogy félig-meddig arra számítottam, megismételteti velem.
De megjelölte a papírpoharat, és ekkor vettem észre a kézfejére tekert két-három réteg vékony fehér gézt. Továbbította a poharat az italmérőnek, és beütötte a rendelést, miközben átadtam neki a kártyámat.
– Hogy vagy? – kérdezte látszólag hanyagul, pedig kettőnk között nagyon is jelentőségteljes volt a dolog. Lehúzta a kártyámat, és a nyugtával együtt visszaadta.
– Kösz, jól.
A bal kezén is látszottak karcolások, de semmi komolyabb horzsolás. Ahogy elvettem a kártyát meg a blokkot, az ujjai az enyémekhez súrlódtak.
– Köszi! – rántottam vissza a kezemet.
Elkerekedett a szeme, de nem szólt többet.
– Én egy extra nagy caramel macchiatót szeretnék, simán, hab nélkül – diktálta a rendelést a hátam mögött türelmetlenkedő lány, nem ért ugyan hozzám, de feszélyezően benyomult a személyes terembe.
A srác állkapcsa alig észrevehetően megfeszült, ahogy tekintete átvándorolt rólam a lányra. Megjelölte a poharat, szűkszavúan közölte a fizetendő összeget, és ahogy elléptem onnan, ismét rám villant a szeme. Nem tudom, azután is rám nézett-e. A pult másik végén megvártam a kávémat, majd elsiettem, nem vesződtem a szokásos hozzácsorgatott tejjel meg három tasak cukorral.
A közgazdaságtan alapkurzus, ezért rengetegen vették föl, nagyjából kétszázan. Abban a hat hétben, ami az őszi félévből még hátravan, ennyi ember között simán elkerülhettem a szemkontaktust két sráccal, nem?

2014. január 5., vasárnap

Második díjam!

Sziasztok! Még nem résszel jöttem de már az is készülőben van. Ez itt egy újabb díj amit nagyon köszönök Amelia Finnick-nek.

Szabályok:


Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról.

A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell.
11 kérdést kell feltenni a jelölteknek.
11 embert meg kell jelölni és linkelni.
Nincs visszaadás/visszajelölés.

11 Dolog magamról :
1. Imádom az állatokat.
2. Imádok szerkeszteni
3. Nagyon sok blogot olvasok, a nagyja 1D  blog.
4. Barna szemem és hajam van.
5. Vígjáték függő vagyok.
6. Nincs önbizalmam.
7. Rágtam a körmöm de leszoktam róla.
8. Kedvenc virágom a rózsa.
9. Kedvenc színem a kék.
10. Utálom a bogarakat.
11. 16 éves vagyok.

Válaszok:

1. Mit tervezel szilveszterre? : Pihenééés :DD
2. Olvasod a blogom? Ha igen, mit gondolsz róla? : Nem olvasom a blogod de neki fogok kezdeni.
3. Ezekben a díjakban melyik pontra szeretsz legjobban válaszolni? Nincs kifejezetten olyan pont amire szeretek válaszolni.
4. Naponta úgy általában mennyi időt töltesz gép előtt? Rengeteget :SS 5-7 óra vagy több xd
5. Melyek azok a történetek, amik megragadnak? Inkább 1D blogokat olvasok és azokból is az egyedieket ... az mindegy milyen csak jó eseménydús legyen.
6. Kik a kedvenc (bloggeres és nem bloggeres) íróid? Kedvenc Bloggeres íróm sok van, de egyet imádok nagyon ő poppi. Ó írja a vonzódás című blogot amit mindenkinek csak ajánlani tudok! És a kedvenc nem bloggeres íróm: Jamie McGuire <3
7. Van ask.fm-ed? Van persze :)
8. Mit olvastál utoljára? Az üzeneteimet.
9. Melyik az a szín, amit szeretsz, ha egy blogon harmonizál? Hát ezt nem is tudom ... Nekem az mindegy csak normálisan nézzen ki. Olyan blogot nem is olvasok ami szarul néz ki, rögtön ki x-elem azokat amelyeknek a kinézete össze-visszaság, mert a történek is hasonló lehet.
10. Laptopod van vagy asztali géped? Laptop^^
11. Milyen zenéket szoktál hallgatni? Inkább pörgős zenéket hallgatok :D

Kérdések:

1. Van kedvenc blogod?  Ha igen melyik?
2. Van testvéred?
3. Mit gondolsz a sablon blogokról?
4. Hány éves vagy?
5. Ki a példaképed? Miért?
6. Milyen embernek gondolod magad?
7. Sok blogot olvasol?
8. Kedvenc évszakod?
9. Tudsz úszni?
10. Mennyire szeretsz írni?
11. Kiről szeretsz jobban írni?

Akiknek küldöm:

2013. december 21., szombat

1. Fejezet

Ello mindenkinek. Meghoztam az első részt. Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését a blog és egyre több olvasóm lesz. Nagyon köszönöm az 1 feliratkozót és a kettő kommentet. Ha valakinek valami kérdése a történetről nyugondtan írjatok nekem komiban mindenre válaszolok. Komizzatok és iratkozzatok fel legyünk többen. :)
xx Ölel titeket Amelia


Épp leléptem a még javában dübörgő mindenszenteki buliról. Az expasim kollégiuma előtti parkolóban összezsúfolódott kocsikat kerülgetve pötyögtem be egy SMS-t a szobatársamnak. Kellemes, enyhe idő volt – tipikus délies vénasszonyok nyara. A koli sarkig tárt ablakain át a szabadba áradt a zene, amelyet néha fölcsattanó röhögés, részeg kötekedés meg további ivászatra buzdító felszólítások tarkítottak. Aznap én voltam a sofőr, rám hárult a felelősség, hogy a campuson át egy darabban, komolyabb külsérelmi nyomok nélkül fuvarozzam vissza Erint a saját kokszunkba, függetlenül attól, hogy én meddig bírom elviselni a bulit. Most azért írtam neki, hogy hívjon vagy SMS-ezzen, amint hajlandó indulni. A tequila mámoros dirty dancingből ítélve, amit a fiújával, Ben-nel nyomattak, és figyelembe véve, hogy azután egymásba gabalyodva botorkáltak föl a lépcsőn a srác szobájába, számíthattam rá, hogy talán csak hajnalban jelentkezik. Kuncogva gondoltam rá, mekkora égés lesz fényes nappal a fiúkolesz bejáratától a kisteherautómig elcsámpáznia.

Miközben megnyomtam a Küldőt, már a táskámban turkáltam a kulcs után. A hold felhők mögé bújt, és a ház kivilágított ablakai is messze voltak ahhoz, hogy elég fényt adjanak a parkoló túlsó végén. Tapogatózásra kellett hagyatkoznom. Elkáromkodtam magam, miután belenyúltam egy rotring hegyébe, dühösen toppantottam a tűsarkúmmal, mert biztosra vettem, hogy átszúrta a bőrt. Amint a kezemben volt a slusszkulcs, szopogatni kezdtem az ujjamat, és az enyhén fémes íz jelezte, hogy nem tévedtem.
– Jellemző – motyogtam, ahogy kinyitottam a kocsi ajtaját.
Az ezt követő másodpercekben annyira összezavarodtam, hogy föl sem fogtam, mi történik. Az egyik pillanatban még a kisteherautó ajtaját nyitottam kifelé, a következőben pedig kifulladva, mozgásképtelenül hasaltam keresztben az ülésen. Vergődtem, próbáltam fölállni, de nem bírtam, mert valaki teljes súlyával rám nehezedett.
– Jól áll neked az ördögfióka-jelmez, Jackiekém – mondta a kissé akadozó nyelvű, de ismerős hang.
Az első gondolatom az volt, hogy Tudod kit szólíts így! – de ezt a kifogást hamar elvetettem rémületemben, mivel éreztem, hogy egy kéz följebb csúsztatja amúgy is rövid szoknyámat. A jobb karomat nem tudtam használni, beszorult a testem és az ülés közé. Bal kézzel az arcom mellett markolásztam az ülést, újra megpróbáltam fölnyomni magamat, erre a meztelen combomat tapogató kéz a csuklómhoz kapott. Fölkiáltottam, ahogy hátracsavarta a karomat, és másik kezével jó szorosan lefogta. Az alkarja a lapockámnak nyomódott. Moccanni sem bírtam.
– Dan, szállj le rólam! Eressz!
Reszketett a hangom, de igyekeztem ellentmondást nem tűrően ráripakodni a srácra, amennyire csak lehetett.
A lehelete sörtől, a verítéke valami töményebbtől bűzlött, amitől felfordult a gyomrom.
Szabad keze visszatért a bal combomhoz, testsúlyával a jobb oldalamat nyomta, teljesen betakart. A lábam kikalimpált a kocsi még nyitott ajtaján. Próbáltam fél térdemet magam alá húzni, de ő csak nevetett szánalmas erőlködésemen. Amikor betolta a kezét szétnyitott lábam közé, kiáltottam, de már későn kaptam újra le a lábamat. Ziháltam, ficánkoltam, először arra gondoltam, hogy lerázom magamról a srácot, azután rájöttem, hogy nem kelhetek versenyre a termetével, és könyörgőre fogtam a dolgot.
– Dan, légyszives, hagyd abba! Beszívtál, és holnap meg fogod bánni. Jaj, istenem…
A lábam közé feszítette a térdét, és hűvös levegő csapta meg meztelen csípőmet. A cipzár összetéveszthetetlen zizegését hallottam, a srác pedig csak röhögött, amikor rimánkodásomban a józan érvekről sírásra váltottam:
– Ne-ne-ne-ne-neeeee…
A súlyától nem kaptam annyi levegőt, hogy sikítani tudjak, a szám is az üléshez préselődött, ez még inkább elfojtotta tiltakozásom hangját. Hiába vergődtem. El sem akartam hinni, hogy ez a srác, akit több mint egy éve ismerek, aki egész idő alatt, amíg Leslie jártam, egyszer sem bánt tiszteletlenül velem, most a fiú-kollégium parkolójának végében, a saját kocsimban támad le.
Térdig lerántotta a bugyimat, és miközben erőlködött, hogy még jobban lehúzza, én pedig újult erőfeszítéssel próbáltam szabadulni, hallottam, ahogy a finom anyag elszakad.
– Jesszusom, Jackie, mindig tudtam, hogy világszám a segged, de hogy ennyire… Atyám!
Megint benyúlt a lábam közé, és a másodperc törtrészére áthelyezte a súlypontját – épp elég időre ahhoz, hogy teleszívjam a tüdőmet, és sikoltsak. Elengedte a csuklómat, tenyerével a tarkómra csapott, és a bőrülésre fordította az arcomat, amíg szinte már lélegzésre képtelenül el nem hallgattam.
A bal karom kiszabadulva is hasznavehetetlen maradt. A kocsi padlójának támasztottam a tenyeremet, és föl akartam nyomni magamat, de kifacsart, sajgó izmaim nem engedelmeskedtek. Az üléspárnába zokogtam, könnyem-nyálam összefolyt az arcom alatt.
– Légy szíves, ne csináld, légy szíves, ne, jaj, istenem, hagyd már abba…
Dühített erőtlen hangom nyávogós színezete.
Egy pillanatra fölemelkedett rólam – vagy meggondolta magát, vagy csak pozíciót változtatott, de nem vártam, hogy kiderüljön. Elfordultam, fölhúztam a lábamat, éreztem, hogy a tűsarok a ruganyos bőrhuzatba fúródik, miközben átlöktem magamat az ülés túloldalára, és az ajtónyitó után kapkodtam. Vér tódult a fülembe, ahogy szervezetem az összes erőtartalékát mozgósította a totális harc vagy menekülés érdekében. Azután megdermedtem, mert ráeszméltem, hogy Dan már nincs is a kocsiban.
Először nem értettem, miért áll ott, mindjárt az ajtó mellett, nekem háttal. Azután hátrahanyatlott a feje. Vadul hadonászott, de csak a nagy semmit öklözte. Nekitántorodott a kocsimnak, és csak ekkor láttam, kicsoda-micsoda ellen viaskodik. A másik srác le sem vette róla a szemét, miközben bevitt Dan arcára még két kemény ütést, oldalra hajolt, ahogy kerülgették egymást, és a vérző orrú fiú hiába próbálta maga is megütni. Végül  leszegett fejjel, öklelő bika módjára előrelódult, de rajtavesztett, mert az idegen könnyedén elhelyezett egy horogütést a képén. Miután Daniel feje fölcsapódott, vérfagyasztó csattanással egy könyök találta halántékon. Ismét a kocsim oldalához vágódott, majd ellökte magát, és másodszor is az idegenre rontott. Az pedig erre – mintha az egész bunyót megkoreografálták volna – elkapta Dan vállát, előrerántotta, és az állába térdelt. Az engem megtámadó fiú nyöszörögve rogyott a földre, és megszeppenten húzta össze magát.

Az idegen lefelé bámult, ökölbe szorított kézzel, kissé behajlított könyökkel, készen, hogy újabb csapást mérjen ellenfelére, ha kell. Nem kellett. Dan majdnem elvesztette az eszméletét. Ahogy pánikomat megdöbbenés váltotta föl, lihegve a túloldali ajtóhoz kuporodtam. Bizonyára nyöszörögtem is, mert a srác hirtelen fölnézett rám. Bakancsos lábával félrehengerítette a megvert srácot, az ajtóhoz lépett, és bekukkantott.
– Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte halkan, aggódva. Szerettem volna igent mondani, bólintani, de nem bírtam. Cseppet sem voltam rendben. – Hívom a 911-et. A mentőket is kérjem, vagy csak a rendőrséget?
Elképzeltem, ahogy az egyetemi rendészet kiszáll a helyszínre, és a bulizók a szirénázás hangjára kitódulnak a koleszból. Erinen és Ben-en kívül is sok barátom van bent, akiknek több mint a fele huszonegy alatti, azaz törvényesen nem fogyaszthat alkoholt, mégis ittas. Engem fognak okolni, ha a rendőrség felfigyel a bulira. Kiközösítenek.
– Ne telefonálj! – kértem rekedten.
– Ne hívjam a mentőket?
Megköszörültem a torkomat, és a fejemet ráztam.
– Senkit se hívj! Főleg a rendőrséget ne.
Tátott szájjal bámult rám az ülés túloldaláról.
– Félreértettem a helyzetet, vagy ez a srác tényleg meg akart erőszakolni – összerezzentem a förtelmes szótól –, te pedig arra kérsz, hogy ne hívjam a rendőrséget? – Összeszorította a fogát, megcsóválta a fejét, és újra végigmért. – Vagy talán megzavartam valamit, amit nem kellett volna?
Levegő után kapkodtam, könnyek szöktek a szemembe.
– Nem. Csak haza szeretnék menni!
Dan felnyögött, és a hátára fordult.
– Basszuuuuus – morogta, de nem nyitotta ki a szemét, az egyik valószínűleg be is dagadt.
Megmentőm ránézett, az állkapcsa megfeszült. Jobbra-balra billentette a fejét, megmozgatta a vállát.
– Rendben. Hazaviszlek.
A fejemet ráztam. Nem ettem meszet, hogy most, hogy alig menekültem meg egy támadásból, máris ostoba módon beüljek egy vadidegen kocsijába.
– Tudok vezetni – krákogtam
Tekintetem a táskámra siklott, amely elakadt a sebváltónál, tartalma kiborult a kocsipadló bal felére. A srác odapillantott, lehajolt, hogy szétszóródott holmim közül kihalássza a kocsikulcsot.
– Gondolom, az előbb is ezt kerested – lóbálta meg, és rádöbbentem, hogy még most sem merészkedtem közelebb hozzá.
Megnyalogattam az ajkamat, és aznap este már másodszor éreztem a vér ízét. A pici mennyezeti utastér-világítás gyér fényében előrébb húzódtam, vigyáztam, nehogy a szoknyám fölcsússzon. Szédülés hullámzott át rajtam, ahogy teljesen tudatára ébredtem, mi is történt velem, és reszkető kézzel nyúltam a kocsikulcsért.
A srác homlok ráncolva markolta meg, és leeresztette a kezét maga mellé.
– Nem hagyhatom, hogy vezess.
Az arckifejezése elárulta, hogy katasztrofális az ábrázatom. Pislogtam, továbbra is a kulcs felé nyúlkáltam, amelyet elkobzott.
– Hogyhogy? Miért nem?
– Remegsz, ez valószínűleg a támadás utóhatása. Fogalmam sincs, nem sérültél-e meg. És valószínűleg ittál – számlált az ujjain három okot.
– Nem ittam – vágtam rá. – Én vagyok a kijelölt sofőr.
– Mégis kicsoda jelölt ki? – vonta föl fél szemöldökét, és körülpillantott. – Apropó, ha valakivel együtt lettél volna ma este, akkor talán nem kerülhettél volna bajba. Ehelyett egy szál magadban slattyogtál ki a sötét parkolóba, és eszedbe sem jutott körülnézni. Ez aztán a felelősségteljes magatartás!– Most ki gúnyolt?
Hirtelen iszonyúan bepipultam. Leslie, mert két hete összetörte a szívemet, és nem volt velem ma este, nem kísért biztonságban a kocsimhoz. Erinre, mert rábeszélt, hogy eljöjjek erre a hülye bulira, és még inkább magamra, mert hagytam magam rábeszélni. Dühöngtem a félájult seggfej miatt, aki egy-két méternyire tőlem vérző orral, motyogva hevert az aszfalton. És forrt bennem a méreg az idegen miatt is, aki elhappolta a kocsikulcsomat, miközben agyatlan, nemtörődöm tyúknak állított be.
– Szóval az én hibám, hogy megtámadtak? – Égett a torkom, de legyűrtem a fájdalmat. – Az én hibám, ha nem tudok anélkül eljutni egy ház kapujától a kocsimig, hogy valamelyikőtök megpróbáljon megerőszakolni? – vágtam a képébe a szót, hogy lássa, nem félek a kimondásától.
– „Valamelyikőtök?”Egy kalap alá veszel ezzel a szarházival? – mutatott a földön fetrengő fiúra, de a tekintetét továbbra is rám szegezte. – Semmi közöm az effélékhez.
Ekkor vettem észre az alsó ajka jobb felén csillogó vékony ezüstkarikát.
Remek. Egyedül egy parkolóban egy sértődött, piercinges képű idegennel, aki továbbra is bitorolja a kocsikulcsomat. Mi jöhet még ezen az estén? Zokogás tört fel a torkomból, ahogy próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet.
– Visszakaphatnám a kulcsomat? – nyújtottam ki a kezemet, és görcsösen igyekeztem leküzdeni a remegést.
A srác nyelt egyet, rám nézett, én pedig álltam a tekintetét. A félhomályban nem tudtam volna megmondani, milyen színű a szeme, de a csillogása vonzó kontrasztot képezett barna göndör hajával.
– A campusban laksz? – váltott halkabb, kevésbé ellenséges hangra. – Hadd vigyelek haza! Majd visszagyalogolok ide a saját verdámért.
Lehiggadtam, bólintottam, a táskámért nyúltam, hogy eltegyem az útból. A srác segített összeszedni a padlón szétszóródott rúzst, pénztárcát, tamponokat, hajcsatokat, tollakat meg ceruzákat, és visszapakolni mindent a táskámba. Utoljára egy óvszeres tasak akadt a kezébe. Megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta az óvszert.
– Nem az enyém – húzódoztam.
A homlokát ráncolta.
– Biztos?
Összeszorítottam a fogamat, nehogy megint beguruljak.
– Halálbiztos.
– A szemétláda – pillantott megint Danra. – Nyilván arra készült, hogy… – A szemembe nézett, majd mérgesen újra a másik srácra. – Na jó… eltüntetjük a bűnjelet.
Nem hagyott időt, hogy megfontoljam a dolgot. A farmerja elülső zsebébe süllyesztette a négyszögletes tasakot.
– Majd kidobom. Az tuti, hogy nem kapja vissza a rohadék. – Még mindig ráncolta a homlokát, amikor rám emelte a tekintetét, majd felkapaszkodott a volánhoz, és beindította a motort. – Biztosan nem akarod, hogy értesítsem a rendőrséget?
Bólintottam, és ekkor a ház hátsó bejárata felől nevetés harsan. Leslie mintha a középső ablak keretében táncolt volna egy kihívó, mélyen kivágott fehér felsőt, szárnyat és glóriát viselő lánnyal. Tökéletes. Már csak ez hiányzott.
A Danal való dulakodás közben valamikor elveszítettem az ördögszarvas fejpántot, amelyet Erin erőltetett rám, amikor az ágyon gubbasztva rinyáltam, hogy nincs kedvem idióta jelmezes bulira menni. A kiegészítő nélkül csak vörös flitteres, tenyérnyi ruhába öltözött lány voltam, ilyen kellék híján viszont még holtomban is ciki lett volna ez a szerelés.
– Biztosan.
Ahogy kitolattunk a parkolóhelyről, a fényszóró megvilágította a földön fekvő fiút. A srác a szeme elé kapta a kezét, megpróbált ülő pózba hemperedni. Még ilyen távolságból is láttam fölrepedt felső ajkát, sérült orrát és bedagadt szemét. Szerencse, hogy nem én ültem a volánnál, mert valószínűleg áthajtottam volna rajta.
Az idegen kérdésére megmondtam a kolim nevét, és kibámultam az oldalablakon, és egy szót sem bírtam kinyögni, mialatt ide-oda kanyarogtunk a campusban. Úgy öleltem át magam, mintha kényszerzubbonyba bújtattak volna, ezzel próbáltam leplezni az öt másodpercenként rám törő reszketést. Nem akartam, hogy a srác észrevegye, de abbahagyni sem bírtam.
A kolesz parkolója majdnem dugig megtelt, az épület bejáratához közeli helyeket már mind elfoglalták. A srác hátulra állt be, kipattant a kocsiból, és átjött az én oldalamra, miközben kiszálltam a saját kisteherautóm anyósüléséről. Az ideg összeroppanás küszöbén imbolyogva vettem át tőle a kulcsot, miután bezárta a központi zárat, és elindult előttem az épülethez.
– Az igazolványod? – kérdezte, amikor a kapuhoz értünk.
Remegő kézzel csatoltam ki a táskámat, és vettem elő a kártyát.
Ahogy érte nyúlt, meghökkenve láttam a keze fején a vért.
– Jesszusom, te vérzel!
A kezére pillantott, és kurtán megrázta a fejét.
– Á, ez javarészt az ő vére. – Összeszorította az ajkát, elfordult, hogy áthúzza a kártyát az elektromos zár érzékelőnyílásán, és eszembe jutott, hogy vajon be akar-e jönni velem. Úgy éreztem, már nem sokáig bírom tartani magamat. Miután kinyitotta a kaput, a kezembe nyomta az igazolványt. Az üres előtér fényében jobban láthattam a szemének – egészen sötét zöldjét az összehúzott szemöldök alatt.
– Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezte már másodszor, és éreztem, hogy eltorzul az arcom.
Leszegett fejjel löktem vissza a kártyát a táskámba.
– Persze, minden rendben – hazudtam, fölösleges bólogatás kíséretében.
Hitetlenkedve sóhajtott, ujjaival a hajába túrt.
– Fölhívjak valakit neked?
Megráztam a fejemet. Alig vártam, hogy bejussak a szobámba, ahol nyugodtan széteshetek.
– Köszi, nem kell.
Beoldalaztam mellette, vigyáztam, nehogy bárhol hozzáérjek, és a lépcsőhöz indultam.
– Jackie! – szólt utánam halkan, nem tágított a kapuból. A lépcsőkorlátba kapaszkodtam, hátranéztem, és találkozott a tekintetünk.
– Nem a te hibád volt.
Az ajkamba haraptam, biccentettem, majd megfordultam, és fölszaladtam a lépcsőn, a cipőm csattogott a betonfokokon. A pihenőre érve megtorpantam, visszafordultam, lenéztem a kapura. A srác már eltűnt.
Nem tudtam a nevét, és nem rémlett, hogy azelőtt bármikor láttam volna, találkozásról már nem is beszélve. Ezt a szokatlanul tisztán csillogó szempárt megjegyeztem volna. Fogalmam sem volt, kicsoda… ő pedig a nevemen szólított. Nem úgy, ahogy az igazolványomon olvasható – Jacqueline-nek –, hanem Jackie-nek, azon a becenéven, amit azóta viseltem, hogy Leslie a középiskola utolsó előtti évében átkeresztelt.

~****~

Két héttel korábban:

– Nincs kedved feljönni? Vagy itt is aludni? – kérdeztem játékosan trillázó hangon. – Erin ezen a hétvégén átmegy Benhez… A szobatársa elutazik. Úgyhogy egyedül leszek…
Leslie-vel egy hónap választott el bennünket a harmadik évfordulónktól. Nem kellett kerülgetnünk a lényeget. Erin egy ideje rászokott, hogy vén házaspárnak tituláljon bennünket. Általában azzal vágtam vissza, hogy ne irigykedjen. Mire válasz helyett rendszerint bemutatott nekem.
– Hmm, jó. Fölugorhatok egy kis időre – dörzsölgette kifürkészhetetlen arccal a nyakát Leslie, miközben bekanyarodott a kolesz parkolójába, és helyet keresett.
Furcsa előérzet kezdett bizseregni a mellkasomban, feszélyezetten nyeltem. Elvégre a tarkódörzsölgetés jól ismert stresszjelzés.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Ja. Persze – vetett rám egy pillantást. Beállt az első adódó üres helyre, két kisteherautó közé préselte a BMW-jét. Még soha, mondom, soha nem fordult elő, hogy szűk helyre erőltette volna be a drága külföldi kocsiját. Az ajtó horpadásától falra tudott mászni. Tehát valami nem stimmelt. Tudtam, hogy idegesíti magát a negyedévi témazáró zh-k, főleg a függvénytan miatt. Ráadásul az ő diákszövetségében másnap estére elhajlást szerveztek, ami elég nagy baromság a témazárók előtti hétvégén.
A kártyámmal benyomultunk az épületbe, a hátsó lépcsőn mentünk föl, amitől egyedül mindig frászt kaptam, de Leslie-vel a hátam mögött nem érzékeltem mást, csak koszos, rágóval telenyomkodott falat meg áporodott, fanyar szagot. Fölkocogtam az utolsó lépcsősoron, és kiléptünk a folyosóra.
Miközben az ajtómat nyitottam, hátrapillantottam Les-re, és fejcsóválással nyugtáztam a bűbájos pénisz-ábrázolást, amelyet valaki a lakóegységünk üzenőtábláján helyezett el. A koedukált koleszok éretlenebbek, mint amilyeneknek az egyetemi weboldalak ábrázolják őket. Időnként úgy éreztem, egy rakás tizenkét évessel élek egy fedél alatt.
– Tudod, holnap este beteget jelenthetnél – fogtam meg Leslie karját. – Maradj itt velem, begubózunk, pizzát rendelünk, és az egész hétvégét tanulással töltjük. Meg egyéb stresszoldó tevékenységgel… – vigyorogtam rá korántsem szendén, de lesütötte a szemét. Nekilódult a szívem, forróság öntött el. Láttam, hogy valami nagyon nem gömbölyű. Szerettem volna, ha mielőbb kiböki, akármi is a baj, mert az agyamban csupa riasztóbbnál riasztóbb lehetőség rémlett föl. Olyan rég nem akadt köztünk probléma, igazi nézeteltérés, hogy ez most hideg zuhanyként ért. A barátom belépett a szobámba, és az íróasztalomhoz ült, nem az ágyamra.
Odamentem hozzá, a térdünk egymáshoz ütődött, drukkoltam, hogy azt mondja, csak rossz passzban van, vagy a közeledő zéhák miatt görcsöl. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megfogtam a vállát.
– Les?
 – Beszélni szeretnék veled, Jackie.
A fülemben még hangosabban dobolt a pulzusom, a kezem lecsúszott Leslie válláról. A másik kezemet markoltam vele, és az ágyra telepedtem, egyméternyire tőle. Annyira kiszáradt a szám, hogy nyelni sem bírtam, nemhogy beszélni.
Hallgatott, örökkévalóságnak tűnő másodpercekig kerülte a tekintetemet. Végül fölnézett rám. Szomorúnak látszott. Jaj, istenem! Jajistenemjajistenemjajistenem!
– Mostanában némi… gondom adódott. Más lányokkal.
Pislogtam, örültem, hogy ülök. Ha állok, összecsuklott volna a lábam, és a földön találom magam.
– Ezt hogy érted? – nyögtem ki. – Mi az, hogy „gondod adódott más lányokkal”?
Mélyet sóhajtott.
– Nem úgy, mármint valójában semmi sem történt. – Elfordította a fejét, újra sóhajtott. – De azt hiszem, nem bánnám, ha történne.
Mi vaaaan?
– Nem értem.
Az agyam lázasan dolgozott, hogy a lehető legjobb szitut hozzam ki ebből, de még a legvalószínűtlenebb megoldás is rettentő gázul hangzott. Kennedy fölállt, és kétszer föl-alá vonult a szobában, majd visszaereszkedett a szék szélére, előrehajolt, a térdére könyökölt, és összekulcsolta a kezét.
– Tudod, milyen fontos nekem, hogy karriert csináljak a jogi és politikai pályán.
Bólintottam, továbbra is hallgattam, és rettentően erőlködtem, hogy ne hagyjam el magam.
– Ismered a nővér-szövetségünket?
Újra bólintottam. Szóval bekövetkezett, amitől leginkább paráztam, amikor beköltözött a fiú koleszba. A jelek szerint mégsem paráztam eléggé.
– Van egy csaj… illetve pár csaj… hát szóval… na igen.
Próbáltam józan, kiegyensúlyozott hangot megütni.
– Leslie, ennek semmi értelme. Ugye nem azt akarod mondani, hogy csináltál valamit, vagy szeretnél csinálni…
A szemembe nézett, hogy ne legyen félreértés.
– Szeretnék.
Ezzel az erővel nyugodtan gyomorszájon is vághatott volna, mert az agyam nem volt hajlandó fölfogni a hallottakat. A tettleges bántalmazást talán fölfogta volna.
– Szeretnél? Hogy a nyavalyában érted azt, hogy szeretnél?
Fölpattant a székről, elment az ajtóig – jó három méter távolságra – és vissza.
– Mégis mit gondolsz? Jesszusom! Ne kényszeríts, hogy kimondjam!
Tátva maradt a szám.
– Miért ne? Miért ne mondanád ki? Ha egyszer el tudod képzelni, hogy megtedd, mi a fészkes fenéért ne mondanád ki? És mi köze ennek a pályaválasztásodhoz…
– Mindjárt rátérek. Nézd, mindenki tudja, hogy aki választott politikai tisztséget visel, vagy arra pályázik, annak az egyik legkellemetlenebb az, ha valami szexbotrányba keveredik. – Olyan képet vágott, mint a középiskolai vitakörben, amikor csörtére készült. – Én sem vagyok fából, Jackie, és ha dolgoznak bennem az ösztönök vagy micsodák, de elfojtom őket, később ugyanúgy vagy még jobban fölgerjednek. És ha majd akkor tombolom ki magamat, a karrieremnek befellegzett. – Tehetetlenül tárta szét a kezét. – Nincs más választásom, mint most kiélnem a vágyaimat, anélkül, hogy tönkretenném a jövőbeli szakmai pozíciómat.– Elhúzta a száját.
Győzködtem magamat, hogy rosszul hallottam. Nem létezik, hogy a srác, akivel három éve járok, most azért szakít velem, hogy szégyentelen önfeledtséggel döngethessen fűvel-fával. Pislogtam, és mély lélegzetet próbáltam venni, de nem tudtam. Elfogyott a szobában az oxigén. Némán meredtem Lesliere.
Összeszorította a fogát.
– Na jó, úgy látszik, hülyeség volt azt hinnem, hogy megpróbálhatlak szépen elengedni.
– Így fest nálad az, ha szépen elengedsz? Lepattintasz, hogy más csajokkal dughass? Lelkifurdalás nélkül? Te most komolyan beszélsz?
– Halálosan komolyan.
Mielőtt fölkaptam a közgáz tankönyvemet, és hozzávágtam, már csak egyetlen gondolat maradt a fejemben: Hogy tud egy ilyen pillanatban ennyire szar közhellyel előjönni?

2013. december 14., szombat

Első díj.

Sziasztok. Még nem résszel jövök hanem egy díjal amit ma kaptam :) Még egyszer köszönöm a díjat. xx

Szabály:
Nem küldheted tovább senkinek!
Válaszolsz a kérdésekre!
Megköszönöd a díjat!

Kérdések:

Mióta blogolsz? : 
Hát mondhatni régóta talán 1-másfél éve
Szoktál felnézni a blogunkra? :
Néha nagyon ritkán
Szerinted jó a design blogunk? :
Hát ahhoz képest hogy milyen szar (tisztelet a kivételnek) design blogok jöttek létre ebben 2-3 hónapban ahhoz képest jó :)
Miért kezdted a blogod? :
Azért kezdtem mert úgy éreztem ezt meg kell mutatnom nektek egy Harrys blogban. Nagyon jó könyv és megéri elolvasni. Nekem kifejezetten tetszett pedig nem vagyok az a könyv olvasós típus. Egyenlőre nem árulnék el többet xx

2013. december 13., péntek

Bevezető

Sziasztok!  Az információknál leírtam a mondandóm nagy részét de ide is írnék néhány szót. Ez a blog egy könyv igazából amit olvasok és nagyon tetszik. Ezért gondoltam hogy át írom nektek egy Harrys történetbe. Néhány karakter eredeti nevét meghagytam úgy ahogy a könyvben van, de párat meg is változtattam. a szereplők menüponton megtaláljátok a szereplőket, ami folyamatosan bővül. Remélem nektek is annyira fog tetszeni mint nekem. Örülnék ha megírnátok a véleményeteket komiban hogy tetszik és ne feleslegesen senkinek írjam át. Iratkozzatok fel és addig itt egy ki ismertető.
xx Ölel titeket Amelia



Egy ismeretlen megmentő. Egy nyugtalanító titok. A szerelem nem mindig sima ügy… A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált… Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól. Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.