1. Fejezet

Ello mindenkinek. Meghoztam az első részt. Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését a blog és egyre több olvasóm lesz. Nagyon köszönöm az 1 feliratkozót és a kettő kommentet. Ha valakinek valami kérdése a történetről nyugondtan írjatok nekem komiban mindenre válaszolok. Komizzatok és iratkozzatok fel legyünk többen. :)

xx Ölel titeket Amelia

Épp leléptem a még javában dübörgő mindenszenteki buliról. Az expasim kollégiuma előtti parkolóban összezsúfolódott kocsikat kerülgetve pötyögtem be egy SMS-t a szobatársamnak. Kellemes, enyhe idő volt – tipikus délies vénasszonyok nyara. A koli sarkig tárt ablakain át a szabadba áradt a zene, amelyet néha fölcsattanó röhögés, részeg kötekedés meg további ivászatra buzdító felszólítások tarkítottak. Aznap én voltam a sofőr, rám hárult a felelősség, hogy a campuson át egy darabban, komolyabb külsérelmi nyomok nélkül fuvarozzam vissza Erint a saját kokszunkba, függetlenül attól, hogy én meddig bírom elviselni a bulit. Most azért írtam neki, hogy hívjon vagy SMS-ezzen, amint hajlandó indulni. A tequila mámoros dirty dancingből ítélve, amit a fiújával, Ben-nel nyomattak, és figyelembe véve, hogy azután egymásba gabalyodva botorkáltak föl a lépcsőn a srác szobájába, számíthattam rá, hogy talán csak hajnalban jelentkezik. Kuncogva gondoltam rá, mekkora égés lesz fényes nappal a fiúkolesz bejáratától a kisteherautómig elcsámpáznia.

Miközben megnyomtam a Küldőt, már a táskámban turkáltam a kulcs után. A hold felhők mögé bújt, és a ház kivilágított ablakai is messze voltak ahhoz, hogy elég fényt adjanak a parkoló túlsó végén. Tapogatózásra kellett hagyatkoznom. Elkáromkodtam magam, miután belenyúltam egy rotring hegyébe, dühösen toppantottam a tűsarkúmmal, mert biztosra vettem, hogy átszúrta a bőrt. Amint a kezemben volt a slusszkulcs, szopogatni kezdtem az ujjamat, és az enyhén fémes íz jelezte, hogy nem tévedtem.
– Jellemző – motyogtam, ahogy kinyitottam a kocsi ajtaját.
Az ezt követő másodpercekben annyira összezavarodtam, hogy föl sem fogtam, mi történik. Az egyik pillanatban még a kisteherautó ajtaját nyitottam kifelé, a következőben pedig kifulladva, mozgásképtelenül hasaltam keresztben az ülésen. Vergődtem, próbáltam fölállni, de nem bírtam, mert valaki teljes súlyával rám nehezedett.
– Jól áll neked az ördögfióka-jelmez, Jackiekém – mondta a kissé akadozó nyelvű, de ismerős hang.
Az első gondolatom az volt, hogy Tudod kit szólíts így! – de ezt a kifogást hamar elvetettem rémületemben, mivel éreztem, hogy egy kéz följebb csúsztatja amúgy is rövid szoknyámat. A jobb karomat nem tudtam használni, beszorult a testem és az ülés közé. Bal kézzel az arcom mellett markolásztam az ülést, újra megpróbáltam fölnyomni magamat, erre a meztelen combomat tapogató kéz a csuklómhoz kapott. Fölkiáltottam, ahogy hátracsavarta a karomat, és másik kezével jó szorosan lefogta. Az alkarja a lapockámnak nyomódott. Moccanni sem bírtam.
– Dan, szállj le rólam! Eressz!

Reszketett a hangom, de igyekeztem ellentmondást nem tűrően ráripakodni a srácra, amennyire csak lehetett.
A lehelete sörtől, a verítéke valami töményebbtől bűzlött, amitől felfordult a gyomrom.
Szabad keze visszatért a bal combomhoz, testsúlyával a jobb oldalamat nyomta, teljesen betakart. A lábam kikalimpált a kocsi még nyitott ajtaján. Próbáltam fél térdemet magam alá húzni, de ő csak nevetett szánalmas erőlködésemen. Amikor betolta a kezét szétnyitott lábam közé, kiáltottam, de már későn kaptam újra le a lábamat. Ziháltam, ficánkoltam, először arra gondoltam, hogy lerázom magamról a srácot, azután rájöttem, hogy nem kelhetek versenyre a termetével, és könyörgőre fogtam a dolgot.

– Dan, légyszives, hagyd abba! Beszívtál, és holnap meg fogod bánni. Jaj, istenem…
A lábam közé feszítette a térdét, és hűvös levegő csapta meg meztelen csípőmet. A cipzár összetéveszthetetlen zizegését hallottam, a srác pedig csak röhögött, amikor rimánkodásomban a józan érvekről sírásra váltottam:
– Ne-ne-ne-ne-neeeee…
A súlyától nem kaptam annyi levegőt, hogy sikítani tudjak, a szám is az üléshez préselődött, ez még inkább elfojtotta tiltakozásom hangját. Hiába vergődtem. El sem akartam hinni, hogy ez a srác, akit több mint egy éve ismerek, aki egész idő alatt, amíg Leslie jártam, egyszer sem bánt tiszteletlenül velem, most a fiú-kollégium parkolójának végében, a saját kocsimban támad le.
Térdig lerántotta a bugyimat, és miközben erőlködött, hogy még jobban lehúzza, én pedig újult erőfeszítéssel próbáltam szabadulni, hallottam, ahogy a finom anyag elszakad.
– Jesszusom, Jackie, mindig tudtam, hogy világszám a segged, de hogy ennyire… Atyám!
Megint benyúlt a lábam közé, és a másodperc törtrészére áthelyezte a súlypontját – épp elég időre ahhoz, hogy teleszívjam a tüdőmet, és sikoltsak. Elengedte a csuklómat, tenyerével a tarkómra csapott, és a bőrülésre fordította az arcomat, amíg szinte már lélegzésre képtelenül el nem hallgattam.
A bal karom kiszabadulva is hasznavehetetlen maradt. A kocsi padlójának támasztottam a tenyeremet, és föl akartam nyomni magamat, de kifacsart, sajgó izmaim nem engedelmeskedtek. Az üléspárnába zokogtam, könnyem-nyálam összefolyt az arcom alatt.
– Légy szíves, ne csináld, légy szíves, ne, jaj, istenem, hagyd már abba…
Dühített erőtlen hangom nyávogós színezete.
Egy pillanatra fölemelkedett rólam – vagy meggondolta magát, vagy csak pozíciót változtatott, de nem vártam, hogy kiderüljön. Elfordultam, fölhúztam a lábamat, éreztem, hogy a tűsarok a ruganyos bőrhuzatba fúródik, miközben átlöktem magamat az ülés túloldalára, és az ajtónyitó után kapkodtam. Vér tódult a fülembe, ahogy szervezetem az összes erőtartalékát mozgósította a totális harc vagy menekülés érdekében. Azután megdermedtem, mert ráeszméltem, hogy Dan már nincs is a kocsiban.
Először nem értettem, miért áll ott, mindjárt az ajtó mellett, nekem háttal. Azután hátrahanyatlott a feje. Vadul hadonászott, de csak a nagy semmit öklözte. Nekitántorodott a kocsimnak, és csak ekkor láttam, kicsoda-micsoda ellen viaskodik. A másik srác le sem vette róla a szemét, miközben bevitt Dan arcára még két kemény ütést, oldalra hajolt, ahogy kerülgették egymást, és a vérző orrú fiú hiába próbálta maga is megütni. Végül  leszegett fejjel, öklelő bika módjára előrelódult, de rajtavesztett, mert az idegen könnyedén elhelyezett egy horogütést a képén. Miután Daniel feje fölcsapódott, vérfagyasztó csattanással egy könyök találta halántékon. Ismét a kocsim oldalához vágódott, majd ellökte magát, és másodszor is az idegenre rontott. Az pedig erre – mintha az egész bunyót megkoreografálták volna – elkapta Dan vállát, előrerántotta, és az állába térdelt. Az engem megtámadó fiú nyöszörögve rogyott a földre, és megszeppenten húzta össze magát.

Az idegen lefelé bámult, ökölbe szorított kézzel, kissé behajlított könyökkel, készen, hogy újabb csapást mérjen ellenfelére, ha kell. Nem kellett. Dan majdnem elvesztette az eszméletét. Ahogy pánikomat megdöbbenés váltotta föl, lihegve a túloldali ajtóhoz kuporodtam. Bizonyára nyöszörögtem is, mert a srác hirtelen fölnézett rám. Bakancsos lábával félrehengerítette a megvert srácot, az ajtóhoz lépett, és bekukkantott.
– Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte halkan, aggódva. Szerettem volna igent mondani, bólintani, de nem bírtam. Cseppet sem voltam rendben. – Hívom a 911-et. A mentőket is kérjem, vagy csak a rendőrséget?
Elképzeltem, ahogy az egyetemi rendészet kiszáll a helyszínre, és a bulizók a szirénázás hangjára kitódulnak a koleszból. Erinen és Ben-en kívül is sok barátom van bent, akiknek több mint a fele huszonegy alatti, azaz törvényesen nem fogyaszthat alkoholt, mégis ittas. Engem fognak okolni, ha a rendőrség felfigyel a bulira. Kiközösítenek.
– Ne telefonálj! – kértem rekedten.
– Ne hívjam a mentőket?
Megköszörültem a torkomat, és a fejemet ráztam.
– Senkit se hívj! Főleg a rendőrséget ne.
Tátott szájjal bámult rám az ülés túloldaláról.
– Félreértettem a helyzetet, vagy ez a srác tényleg meg akart erőszakolni – összerezzentem a förtelmes szótól –, te pedig arra kérsz, hogy ne hívjam a rendőrséget? – Összeszorította a fogát, megcsóválta a fejét, és újra végigmért. – Vagy talán megzavartam valamit, amit nem kellett volna?
Levegő után kapkodtam, könnyek szöktek a szemembe.
– Nem. Csak haza szeretnék menni!
Dan felnyögött, és a hátára fordult.
– Basszuuuuus – morogta, de nem nyitotta ki a szemét, az egyik valószínűleg be is dagadt.
Megmentőm ránézett, az állkapcsa megfeszült. Jobbra-balra billentette a fejét, megmozgatta a vállát.
– Rendben. Hazaviszlek.
A fejemet ráztam. Nem ettem meszet, hogy most, hogy alig menekültem meg egy támadásból, máris ostoba módon beüljek egy vadidegen kocsijába.
– Tudok vezetni – krákogtam
Tekintetem a táskámra siklott, amely elakadt a sebváltónál, tartalma kiborult a kocsipadló bal felére. A srác odapillantott, lehajolt, hogy szétszóródott holmim közül kihalássza a kocsikulcsot.
– Gondolom, az előbb is ezt kerested – lóbálta meg, és rádöbbentem, hogy még most sem merészkedtem közelebb hozzá.
Megnyalogattam az ajkamat, és aznap este már másodszor éreztem a vér ízét. A pici mennyezeti utastér-világítás gyér fényében előrébb húzódtam, vigyáztam, nehogy a szoknyám fölcsússzon. Szédülés hullámzott át rajtam, ahogy teljesen tudatára ébredtem, mi is történt velem, és reszkető kézzel nyúltam a kocsikulcsért.
A srác homlok ráncolva markolta meg, és leeresztette a kezét maga mellé.
– Nem hagyhatom, hogy vezess.
Az arckifejezése elárulta, hogy katasztrofális az ábrázatom. Pislogtam, továbbra is a kulcs felé nyúlkáltam, amelyet elkobzott.
– Hogyhogy? Miért nem?
– Remegsz, ez valószínűleg a támadás utóhatása. Fogalmam sincs, nem sérültél-e meg. És valószínűleg ittál – számlált az ujjain három okot.
– Nem ittam – vágtam rá. – Én vagyok a kijelölt sofőr.
– Mégis kicsoda jelölt ki? – vonta föl fél szemöldökét, és körülpillantott. – Apropó, ha valakivel együtt lettél volna ma este, akkor talán nem kerülhettél volna bajba. Ehelyett egy szál magadban slattyogtál ki a sötét parkolóba, és eszedbe sem jutott körülnézni. Ez aztán a felelősségteljes magatartás!– Most ki gúnyolt?
Hirtelen iszonyúan bepipultam. Leslie, mert két hete összetörte a szívemet, és nem volt velem ma este, nem kísért biztonságban a kocsimhoz. Erinre, mert rábeszélt, hogy eljöjjek erre a hülye bulira, és még inkább magamra, mert hagytam magam rábeszélni. Dühöngtem a félájult seggfej miatt, aki egy-két méternyire tőlem vérző orral, motyogva hevert az aszfalton. És forrt bennem a méreg az idegen miatt is, aki elhappolta a kocsikulcsomat, miközben agyatlan, nemtörődöm tyúknak állított be.
– Szóval az én hibám, hogy megtámadtak? – Égett a torkom, de legyűrtem a fájdalmat. – Az én hibám, ha nem tudok anélkül eljutni egy ház kapujától a kocsimig, hogy valamelyikőtök megpróbáljon megerőszakolni? – vágtam a képébe a szót, hogy lássa, nem félek a kimondásától.
– „Valamelyikőtök?”Egy kalap alá veszel ezzel a szarházival? – mutatott a földön fetrengő fiúra, de a tekintetét továbbra is rám szegezte. – Semmi közöm az effélékhez.
Ekkor vettem észre az alsó ajka jobb felén csillogó vékony ezüstkarikát.
Remek. Egyedül egy parkolóban egy sértődött, piercinges képű idegennel, aki továbbra is bitorolja a kocsikulcsomat. Mi jöhet még ezen az estén? Zokogás tört fel a torkomból, ahogy próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet.
– Visszakaphatnám a kulcsomat? – nyújtottam ki a kezemet, és görcsösen igyekeztem leküzdeni a remegést.
A srác nyelt egyet, rám nézett, én pedig álltam a tekintetét. A félhomályban nem tudtam volna megmondani, milyen színű a szeme, de a csillogása vonzó kontrasztot képezett barna göndör hajával.
– A campusban laksz? – váltott halkabb, kevésbé ellenséges hangra. – Hadd vigyelek haza! Majd visszagyalogolok ide a saját verdámért.
Lehiggadtam, bólintottam, a táskámért nyúltam, hogy eltegyem az útból. A srác segített összeszedni a padlón szétszóródott rúzst, pénztárcát, tamponokat, hajcsatokat, tollakat meg ceruzákat, és visszapakolni mindent a táskámba. Utoljára egy óvszeres tasak akadt a kezébe. Megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta az óvszert.
– Nem az enyém – húzódoztam.
A homlokát ráncolta.
– Biztos?
Összeszorítottam a fogamat, nehogy megint beguruljak.
– Halálbiztos.
– A szemétláda – pillantott megint Danra. – Nyilván arra készült, hogy… – A szemembe nézett, majd mérgesen újra a másik srácra. – Na jó… eltüntetjük a bűnjelet.
Nem hagyott időt, hogy megfontoljam a dolgot. A farmerja elülső zsebébe süllyesztette a négyszögletes tasakot.
– Majd kidobom. Az tuti, hogy nem kapja vissza a rohadék. – Még mindig ráncolta a homlokát, amikor rám emelte a tekintetét, majd felkapaszkodott a volánhoz, és beindította a motort. – Biztosan nem akarod, hogy értesítsem a rendőrséget?
Bólintottam, és ekkor a ház hátsó bejárata felől nevetés harsan. Leslie mintha a középső ablak keretében táncolt volna egy kihívó, mélyen kivágott fehér felsőt, szárnyat és glóriát viselő lánnyal. Tökéletes. Már csak ez hiányzott.
A Danal való dulakodás közben valamikor elveszítettem az ördögszarvas fejpántot, amelyet Erin erőltetett rám, amikor az ágyon gubbasztva rinyáltam, hogy nincs kedvem idióta jelmezes bulira menni. A kiegészítő nélkül csak vörös flitteres, tenyérnyi ruhába öltözött lány voltam, ilyen kellék híján viszont még holtomban is ciki lett volna ez a szerelés.
– Biztosan.
Ahogy kitolattunk a parkolóhelyről, a fényszóró megvilágította a földön fekvő fiút. A srác a szeme elé kapta a kezét, megpróbált ülő pózba hemperedni. Még ilyen távolságból is láttam fölrepedt felső ajkát, sérült orrát és bedagadt szemét. Szerencse, hogy nem én ültem a volánnál, mert valószínűleg áthajtottam volna rajta.
Az idegen kérdésére megmondtam a kolim nevét, és kibámultam az oldalablakon, és egy szót sem bírtam kinyögni, mialatt ide-oda kanyarogtunk a campusban. Úgy öleltem át magam, mintha kényszerzubbonyba bújtattak volna, ezzel próbáltam leplezni az öt másodpercenként rám törő reszketést. Nem akartam, hogy a srác észrevegye, de abbahagyni sem bírtam.
A kolesz parkolója majdnem dugig megtelt, az épület bejáratához közeli helyeket már mind elfoglalták. A srác hátulra állt be, kipattant a kocsiból, és átjött az én oldalamra, miközben kiszálltam a saját kisteherautóm anyósüléséről. Az ideg összeroppanás küszöbén imbolyogva vettem át tőle a kulcsot, miután bezárta a központi zárat, és elindult előttem az épülethez.
– Az igazolványod? – kérdezte, amikor a kapuhoz értünk.
Remegő kézzel csatoltam ki a táskámat, és vettem elő a kártyát.
Ahogy érte nyúlt, meghökkenve láttam a keze fején a vért.
– Jesszusom, te vérzel!
A kezére pillantott, és kurtán megrázta a fejét.
– Á, ez javarészt az ő vére. – Összeszorította az ajkát, elfordult, hogy áthúzza a kártyát az elektromos zár érzékelőnyílásán, és eszembe jutott, hogy vajon be akar-e jönni velem. Úgy éreztem, már nem sokáig bírom tartani magamat. Miután kinyitotta a kaput, a kezembe nyomta az igazolványt. Az üres előtér fényében jobban láthattam a szemének – egészen sötét zöldjét az összehúzott szemöldök alatt.
– Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezte már másodszor, és éreztem, hogy eltorzul az arcom.
Leszegett fejjel löktem vissza a kártyát a táskámba.
– Persze, minden rendben – hazudtam, fölösleges bólogatás kíséretében.
Hitetlenkedve sóhajtott, ujjaival a hajába túrt.
– Fölhívjak valakit neked?
Megráztam a fejemet. Alig vártam, hogy bejussak a szobámba, ahol nyugodtan széteshetek.
– Köszi, nem kell.
Beoldalaztam mellette, vigyáztam, nehogy bárhol hozzáérjek, és a lépcsőhöz indultam.
– Jackie! – szólt utánam halkan, nem tágított a kapuból. A lépcsőkorlátba kapaszkodtam, hátranéztem, és találkozott a tekintetünk.
– Nem a te hibád volt.
Az ajkamba haraptam, biccentettem, majd megfordultam, és fölszaladtam a lépcsőn, a cipőm csattogott a betonfokokon. A pihenőre érve megtorpantam, visszafordultam, lenéztem a kapura. A srác már eltűnt.
Nem tudtam a nevét, és nem rémlett, hogy azelőtt bármikor láttam volna, találkozásról már nem is beszélve. Ezt a szokatlanul tisztán csillogó szempárt megjegyeztem volna. Fogalmam sem volt, kicsoda… ő pedig a nevemen szólított. Nem úgy, ahogy az igazolványomon olvasható – Jacqueline-nek –, hanem Jackie-nek, azon a becenéven, amit azóta viseltem, hogy Leslie a középiskola utolsó előtti évében átkeresztelt.

~****~

Két héttel korábban:

– Nincs kedved feljönni? Vagy itt is aludni? – kérdeztem játékosan trillázó hangon. – Erin ezen a hétvégén átmegy Benhez… A szobatársa elutazik. Úgyhogy egyedül leszek…
Leslie-vel egy hónap választott el bennünket a harmadik évfordulónktól. Nem kellett kerülgetnünk a lényeget. Erin egy ideje rászokott, hogy vén házaspárnak tituláljon bennünket. Általában azzal vágtam vissza, hogy ne irigykedjen. Mire válasz helyett rendszerint bemutatott nekem.
– Hmm, jó. Fölugorhatok egy kis időre – dörzsölgette kifürkészhetetlen arccal a nyakát Leslie, miközben bekanyarodott a kolesz parkolójába, és helyet keresett.
Furcsa előérzet kezdett bizseregni a mellkasomban, feszélyezetten nyeltem. Elvégre a tarkódörzsölgetés jól ismert stresszjelzés.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Ja. Persze – vetett rám egy pillantást. Beállt az első adódó üres helyre, két kisteherautó közé préselte a BMW-jét. Még soha, mondom, soha nem fordult elő, hogy szűk helyre erőltette volna be a drága külföldi kocsiját. Az ajtó horpadásától falra tudott mászni. Tehát valami nem stimmelt. Tudtam, hogy idegesíti magát a negyedévi témazáró zh-k, főleg a függvénytan miatt. Ráadásul az ő diákszövetségében másnap estére elhajlást szerveztek, ami elég nagy baromság a témazárók előtti hétvégén.
A kártyámmal benyomultunk az épületbe, a hátsó lépcsőn mentünk föl, amitől egyedül mindig frászt kaptam, de Leslie-vel a hátam mögött nem érzékeltem mást, csak koszos, rágóval telenyomkodott falat meg áporodott, fanyar szagot. Fölkocogtam az utolsó lépcsősoron, és kiléptünk a folyosóra.
Miközben az ajtómat nyitottam, hátrapillantottam Les-re, és fejcsóválással nyugtáztam a bűbájos pénisz-ábrázolást, amelyet valaki a lakóegységünk üzenőtábláján helyezett el. A koedukált koleszok éretlenebbek, mint amilyeneknek az egyetemi weboldalak ábrázolják őket. Időnként úgy éreztem, egy rakás tizenkét évessel élek egy fedél alatt.
– Tudod, holnap este beteget jelenthetnél – fogtam meg Leslie karját. – Maradj itt velem, begubózunk, pizzát rendelünk, és az egész hétvégét tanulással töltjük. Meg egyéb stresszoldó tevékenységgel… – vigyorogtam rá korántsem szendén, de lesütötte a szemét. Nekilódult a szívem, forróság öntött el. Láttam, hogy valami nagyon nem gömbölyű. Szerettem volna, ha mielőbb kiböki, akármi is a baj, mert az agyamban csupa riasztóbbnál riasztóbb lehetőség rémlett föl. Olyan rég nem akadt köztünk probléma, igazi nézeteltérés, hogy ez most hideg zuhanyként ért. A barátom belépett a szobámba, és az íróasztalomhoz ült, nem az ágyamra.
Odamentem hozzá, a térdünk egymáshoz ütődött, drukkoltam, hogy azt mondja, csak rossz passzban van, vagy a közeledő zéhák miatt görcsöl. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megfogtam a vállát.
– Les?
 – Beszélni szeretnék veled, Jackie.
A fülemben még hangosabban dobolt a pulzusom, a kezem lecsúszott Leslie válláról. A másik kezemet markoltam vele, és az ágyra telepedtem, egyméternyire tőle. Annyira kiszáradt a szám, hogy nyelni sem bírtam, nemhogy beszélni.
Hallgatott, örökkévalóságnak tűnő másodpercekig kerülte a tekintetemet. Végül fölnézett rám. Szomorúnak látszott. Jaj, istenem! Jajistenemjajistenemjajistenem!
– Mostanában némi… gondom adódott. Más lányokkal.
Pislogtam, örültem, hogy ülök. Ha állok, összecsuklott volna a lábam, és a földön találom magam.
– Ezt hogy érted? – nyögtem ki. – Mi az, hogy „gondod adódott más lányokkal”?
Mélyet sóhajtott.
– Nem úgy, mármint valójában semmi sem történt. – Elfordította a fejét, újra sóhajtott. – De azt hiszem, nem bánnám, ha történne.
Mi vaaaan?
– Nem értem.
Az agyam lázasan dolgozott, hogy a lehető legjobb szitut hozzam ki ebből, de még a legvalószínűtlenebb megoldás is rettentő gázul hangzott. Kennedy fölállt, és kétszer föl-alá vonult a szobában, majd visszaereszkedett a szék szélére, előrehajolt, a térdére könyökölt, és összekulcsolta a kezét.
– Tudod, milyen fontos nekem, hogy karriert csináljak a jogi és politikai pályán.
Bólintottam, továbbra is hallgattam, és rettentően erőlködtem, hogy ne hagyjam el magam.
– Ismered a nővér-szövetségünket?
Újra bólintottam. Szóval bekövetkezett, amitől leginkább paráztam, amikor beköltözött a fiú koleszba. A jelek szerint mégsem paráztam eléggé.
– Van egy csaj… illetve pár csaj… hát szóval… na igen.
Próbáltam józan, kiegyensúlyozott hangot megütni.
– Leslie, ennek semmi értelme. Ugye nem azt akarod mondani, hogy csináltál valamit, vagy szeretnél csinálni…
A szemembe nézett, hogy ne legyen félreértés.
– Szeretnék.
Ezzel az erővel nyugodtan gyomorszájon is vághatott volna, mert az agyam nem volt hajlandó fölfogni a hallottakat. A tettleges bántalmazást talán fölfogta volna.
– Szeretnél? Hogy a nyavalyában érted azt, hogy szeretnél?
Fölpattant a székről, elment az ajtóig – jó három méter távolságra – és vissza.
– Mégis mit gondolsz? Jesszusom! Ne kényszeríts, hogy kimondjam!
Tátva maradt a szám.
– Miért ne? Miért ne mondanád ki? Ha egyszer el tudod képzelni, hogy megtedd, mi a fészkes fenéért ne mondanád ki? És mi köze ennek a pályaválasztásodhoz…
– Mindjárt rátérek. Nézd, mindenki tudja, hogy aki választott politikai tisztséget visel, vagy arra pályázik, annak az egyik legkellemetlenebb az, ha valami szexbotrányba keveredik. – Olyan képet vágott, mint a középiskolai vitakörben, amikor csörtére készült. – Én sem vagyok fából, Jackie, és ha dolgoznak bennem az ösztönök vagy micsodák, de elfojtom őket, később ugyanúgy vagy még jobban fölgerjednek. És ha majd akkor tombolom ki magamat, a karrieremnek befellegzett. – Tehetetlenül tárta szét a kezét. – Nincs más választásom, mint most kiélnem a vágyaimat, anélkül, hogy tönkretenném a jövőbeli szakmai pozíciómat.– Elhúzta a száját.
Győzködtem magamat, hogy rosszul hallottam. Nem létezik, hogy a srác, akivel három éve járok, most azért szakít velem, hogy szégyentelen önfeledtséggel döngethessen fűvel-fával. Pislogtam, és mély lélegzetet próbáltam venni, de nem tudtam. Elfogyott a szobában az oxigén. Némán meredtem Lesliere.
Összeszorította a fogát.
– Na jó, úgy látszik, hülyeség volt azt hinnem, hogy megpróbálhatlak szépen elengedni.
– Így fest nálad az, ha szépen elengedsz? Lepattintasz, hogy más csajokkal dughass? Lelkifurdalás nélkül? Te most komolyan beszélsz?
– Halálosan komolyan.
Mielőtt fölkaptam a közgáz tankönyvemet, és hozzávágtam, már csak egyetlen gondolat maradt a fejemben: Hogy tud egy ilyen pillanatban ennyire szar közhellyel előjönni?

Első díj.

Sziasztok. Még nem résszel jövök hanem egy díjal amit ma kaptam :) Még egyszer köszönöm a díjat. xx

Szabály:
Nem küldheted tovább senkinek!
Válaszolsz a kérdésekre!
Megköszönöd a díjat!

Kérdések:

Mióta blogolsz? : 

Hát mondhatni régóta talán 1-másfél éve
Szoktál felnézni a blogunkra? :

Néha nagyon ritkán
Szerinted jó a design blogunk? :

Hát ahhoz képest hogy milyen szar (tisztelet a kivételnek) design blogok jöttek létre ebben 2-3 hónapban ahhoz képest jó :)
Miért kezdted a blogod? :

Azért kezdtem mert úgy éreztem ezt meg kell mutatnom nektek egy Harrys blogban. Nagyon jó könyv és megéri elolvasni. Nekem kifejezetten tetszett pedig nem vagyok az a könyv olvasós típus. Egyenlőre nem árulnék el többet xx

Bevezető

Sziasztok!  Az információknál leírtam a mondandóm nagy részét de ide is írnék néhány szót. Ez a blog egy könyv igazából amit olvasok és nagyon tetszik. Ezért gondoltam hogy át írom nektek egy Harrys történetbe. Néhány karakter eredeti nevét meghagytam úgy ahogy a könyvben van, de párat meg is változtattam. a szereplők menüponton megtaláljátok a szereplőket, ami folyamatosan bővül. Remélem nektek is annyira fog tetszeni mint nekem. Örülnék ha megírnátok a véleményeteket komiban hogy tetszik és ne feleslegesen senkinek írjam át. Iratkozzatok fel és addig itt egy ki ismertető.

xx Ölel titeket Amelia

Egy ismeretlen megmentő. Egy nyugtalanító titok. A szerelem nem mindig sima ügy… A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált… Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól. Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.